Rövid történettel emlékezünk meg a technológia fejlődésének eme mérföldkövéről.
Az elektronika hajnala. A kezdetleges számítógépek elektroncsövekből épülnek fel: világelső az 1946-ban debütáló ENIAC, amely a hadsereg megrendelésére készül el, közel 500 ezer dollár értékben. 28 tonna súlyú, 170 kilowattot fogyaszt, másodpercenként 5000 művelet elvégzésére képes. Számos operátort és mérnököt igényel, akik folyamatosan működésben tartják - az elektroncsövek már azidőtájt sem jelentik a technológia csúcsát.
A gigantikus hőtermelés még szellőztetőberendezésekkel sem kontrollálható, ezért az alkatrészek gyakorta kiégnek, ismeretlen hibákat okozva. Az ENIAC-ot jegyző Bell Labs-nek mielőbb szüksége van egy olyan elektronikus kapcsolóra, amellyel kiválthatók az elektroncsövek.
Alig több mint másfél évvel az ENIAC elkészülte után - amelyet ekkorra már egyszer átépítettek - elkészül az első tranzisztor: az arany-germánium eszköz tökéletesen működőképes, pár hónappal később szabadalmaztatják. Shockley vázolja fel a manapság is használatos bipoláris tranzisztort. A nevet a Bell Labs távközlési részlegének vezetője, John Pierce adja az új alkatrésznek.
A tranzisztor beköltözik a Szilícium-völgybe. Akkoriban persze még nem így hívják: a Stanford Egyetem vonzáskörzete, a Stanford Industrial Park már azidőtájt is a csúcstechnológia lakhelye. Az ötvenes évek elején felgyorsulnak az események: ide költözik a HP. William Shockley 1953-ban otthagyja a Bell Labs-et, 1956-ban pedig megalapítja a Shockley Semiconductor Laboratory-t. Ebben az évben kapja meg két másik társa, Walter Brattain és John Bardeen a Nobel-díjat.
Shockley újból történelmet ír. Az akkori tudományos állásponttal ellentétben germánium helyett szilíciumot használ félvezetőnek. Új eszközök kutatásába kezd, mert nem lát elég lehetőséget a tranzisztorban - így készül el a ma csak Shockley dióda néven ismeretes eszköz. Egy évvel később minden tranzisztorral kapcsolatos kutatást leállít: döntésének eredményeképp nyolc munkatársa kiválik a cégből, és megalapítják a Fairchild Semiconductort. Közöttük van Robert Noyce és Gordon Moore is, akik később megalapítják az Intelt.
Az informatika - bár továbbra sem kiszámítható - egy biztos pontot mutat fel: a folyamatos fejlődést. Minden egyre olcsóbbá, kisebbé és gyorsabbá válik idővel - ez más tudományos ágazatokról mind a mai napig nem mondható el. Képzeljük csak el, ha az autóipar akár tíz-húsz éven keresztül Moore törvénye szerint fejlődött volna, egy Rolls Royce árát legfeljebb pár gombóc fagylaltéhoz lehetne mérni - az autó pedig természetesen több ezer lóerős lenne, repülőgépekkel vetekedő végsebességgel.
Ez a biztos fejlődés öngerjesztő módon növeli a gazdaságot - semelyik befektető nem dobálózna több milliárd dolláros fejlesztésekkel és vásárlásokkal, ha nem számíthatna biztos bevételekre. Többekközt így jöhettek létre akkora mammutcégek mint a HP Compaq, vagy épp az Intel.
Mit várhatunk a jövőben? Ezer szállal összeláncolt világot - mindezt a tranzisztornak köszönhetően. Manapság évente olvashatunk olyasmikről, hogy a Moore törvény felsült: az írók azonban nem gondolkodnak azon, hogy szedett-vedett cikkeik elkészítéséhez óriási teljesítményű keresőmotorokat használnak, amelyek működésképtelenek lennének a mögöttük álló, szinte szuperszámítógép-teljesesítménnyel rendelkező gigaszerverek nélkül. Amelyek szinte napról napra olcsóbbak.
2020 környékére talán valóban kifúj az utolsó szilíciumból készült tranzisztor is, de addigra minden bizonnyal meglesz a technológia a fejlődés folytatásához.
Gondolkodjunk hát el egy percre, és kezdjük el összeszámolni, hogy az általunk épp használt eszközben - amely lehet számítógép, mobiltelefon, de akár nyomtató is amely e sorokat papírra vetette - hány millió tranzisztor dolgozik fáradhatatlanul.
