Hardver tuning tippek
Összeszedtünk néhány javaslatot, amelyekkel megbütykölhetünk gépünket az extra teljesítmény vagy a rejtett szolgáltatások előhozásának érdekében.
Egyértelmű, hogy mindenki folyamatosan a legnagyobb teljesítményt próbálja kisajtolni a gépének összetevőiből, ám nem mindig tehetjük meg azt, hogy egy-egy komponenst vagy akár az egész gépünket lecseréljük néhány extra másodperc érdekében. Habár az egyes komponensek túlhajtása nem ér fel egy komolyabb fejlesztéssel, de a legtöbb esetben komolyabb sebességnövekedést tapasztalhatunk.
Ahogy a bevezetőben említettük, figyeljünk a biztonságra, és számoljunk azzal, hogy garanciavesztést szenvedhetünk el, amennyiben a leírtak közül valamelyik folyamat által a szilícium végtelen mezejére küldjük néhány alkatrészünket. Amennyiben olyan eszközzel rendelkezünk, amelyet kifejezetten túlhajtásra terveztek, akkor a gyártók valamivel engedékenyebbek szoktak lenni a jótállás kérdésében, de természetesen ez sem jelenti azt, hogy az ész nélküli feszültség- és órajelemelés indokolt.
Azt sem szabad félvállról venni, hogy a tuningolás okozta fizikai sérülés még az említett eszközök esetén is automatikus garanciavesztéssel jár, tehát tényleg csak azoknak ajánljuk a következőket, akik nem lesznek szívbajosak egy kis processzorfüst vagy éppen néhány kiégett kondenzátor láttán.
Először is a legfontosabb, hogy legyen rendszermonitorozó alkalmazásunk, amely segítségével folyamatosan figyelemmel követhetjük az egyes komponensek pontos értékeit, így például a feszültséget, az órajelet vagy a szorzót. Az egyik leghasznosabb applikáció e területen a CPU-Z, amely ingyenesen elérhető. Másik rendkívül fontos lépés, hogy a gépünk legyen tiszta, ami alatt a porosodást értjük, ugyanis a megemelt órajelek fokozottabb hőtermeléssel járnak, amelynek következményeképpen nem nehéz megsütni a processzort vagy a videokártyát. Szintén jó ötlet, ha néhány extra légkavarót is bevetünk a procedúra előtt, hogy megfelelő levegőcirkuláció legyen a gépházunkban. Aki még tovább szeretne menni, annak a vízhűtés a legjobb választás, amiről kicsit később bővebben is megemlékezünk.
Tuning: Processzor
A központi egységünk tényleges frekvenciája az alapórajel felszorzásából jön létre (például 15x200 megahertz). Ebből már nem nehéz kitalálni, hogy az előbbi érték (szorzó) emelésével juthatunk a legegyszerűbben extra megahertzekhez, ám ezt nem minden esetben tehetjük meg.
A két nagy processzorgyártó, az Intel és az AMD is alkalmaz úgynevezett szorzózárakat, amelyeknek köszönhetően nincs lehetőségünk ezen értékek állítására. Ekkor az alapórajelet kell kozmetikáznunk, ám itt jóval korlátoltabbak a lehetőségeink. Aki konkrét tuningos tervekkel rendelkezik, az a CPU vásárlásakor figyeljen azok kiadására, mivel mindkét vállalat gyárt „feloldott” szorzós darabokat. Az Intel CPU-k esetén a verziószám végén elhelyezkedő „K” betű tanúskodik a szabad garázdálkodás lehetőségéről (legalábbis a Sandy Bridge architektúra bevezetése óta), míg az AMD a „Black Edition” fémjelzéssel megáldott processzoraival hirdeti a hasonló megoldásait.
Habár ma már kezdik átvenni az uralmat az UEFI-vel ellátott alaplapok, nem sokban különbözik az értékek manipulálása a BIOS-ban megszokottaktól. Mi egy Intel Core i7 2600K-val próbálkoztunk, amelynek megpiszkálása alig igényelt pár kattintást. A belépés után csupán meg kellett keresnünk a „Performance” – azaz a teljesítménnyel foglalkozó fület, ahol két kattintással megadhattuk az eredeti 34x99,8 megahertzes érték helyett a 40x99,8-ast, ami által a következő betöltéskor már 4 gigahertzen pörgött a processzor. Természetesen nem szabad azonnal ekkora értékkel kezdeni, ugyanis ki kell tapasztalnunk a mi példányunk tűrőképességét – mivel köztudottan minden CPU egyedi olyan szempontból, hogy milyen feszültség mellett mekkora órajelre képes.
Apró lépésekkel haladjunk, és amikor a rendszerünk már nem hajlandó betölteni, próbálkozzunk egy kis feszültségemeléssel, ám óvatosan, ugyanis könnyen elsüléshez vezethet. A mi processzorunkkal 46x99,8-as beállítások mellett 1,35 voltos feszültségre volt szükség, ami mellett teljesen stabilan operált a gépezet, léghűtéssel.
Aki nem akar rögtön kísérletezni, az választhat az előrekonfigurált profilokból, amelyek esetében tényleg csak egy kattintást kell elvégezni, vagy néha egy gombnyomást, ha olyan alaplappal rendelkezünk, amelyen elhelyeztek a mérnökök egy dedikált frekvenciaemelő gombot (ez legtöbbször 4 GHz-s beállítást jelent).
A rendszer betöltődése után ellenőrizzük a CPU-Z-ben, hogy a konfigurált értékek megmaradtak-e, lévén sokszor szembesülhetünk azzal, hogy az alaplapunk a gyári beállításokra állt vissza. Ha ez többször előfordul, próbálkozzunk meg az alaplap gyártójának honlapjáról letölteni a legfrissebb BIOS-t vagy UEFI-t, majd frissíteni azt. Ne ijedjünk meg, ha gyanúsan alacsony értékekkel találkozunk a CPU-Z-ben, mivel mind az Intel, mind az AMD processzorokban van energiatakarékos üzemmód, ami Idle – azaz nyugalmi – állapotban leveszi a frekvenciát, így a hőtermelés és a fogyasztás is mérséklődik. Amennyiben tuningolunk, érdemes ezeket a beállításokat kikapcsolni, csak hogy tisztán lássuk a dolgokat – ezt szintén a BIOS-ban vagy az UEFI-ben tehetjük meg.
Ha elértük a legmagasabb, stabilnak vélt órajelet, futtassunk benchmark-programokat, amelyek maximális terhelés alá helyezik a központi egységünket, valamint egy pontszámot is kapunk, így lesz összehasonlítási alapunk. Az egyik legkedveltebb megoldás a Prime95 program Torture módja. Ha hibát jelez számolás közben a szoftver, akkor érdemes lejjebb venni az órajelet, mivel terhelés közben a processzor instabillá válhat.
Amennyiben egy hosszabb stresszteszt során „kék halál” és fagyás nélkül megússzuk, akkor sikeres mondhatjuk a processzorunk tuningolását, és továbbléphetünk a következő komponensre.
Tuning: VGA
A másik legkedveltebb célpont a tuningosok körében a grafikus vezérlő, amelynek túlhajtása manapság már gyerekjáték. A legtöbb esetben csupán az eszköz meghajtóprogramjában kell néhány csúszkát arrébb löknünk, és máris élvezhetjük az extra sebességet.
Ezen okból kifolyólag fontos, hogy a legújabb driverrel rendelkezzünk, ami a gyártó weboldaláról (nvidia.com vagy amd.com) tölthető le. Minden hónapban kiadnak 1-1 új verziót, így érdemes mindig visszalátogatni, hogy naprakész legyen a meghajtónk. Az AMD programcsomagja alapból tartalmazza az AMD OverDrive nevű szolgáltatását, ami a már előbb említett csúszkás megoldással teszi lehetővé a tuningot.
Az NVIDIA-felhasználóknak külön le kell tölteni az NVIDIA System Toolst, ami szintén hasonló szemszögből közelíti meg a kérdést. Néhány videokártya-gyártó saját szoftvert is a rendelkezésünkre bocsát (például az ASUS vagy az MSI), amelyek szintén teljes körű „izzasztó” pakkal szolgálnak.
Miután a legfrissebb driverrel rendelkezünk, nyissuk meg a vezérlőprogramot, amelyen belül keressük meg az OverDrive (AMD) vagy a Performance (NVIDIA) fület. Ahogy a processzorok esetében, itt is apró, 5, maximum 10 megahertzes lépésekkel haladjunk, ezután mentsük el a beállításokat, indítsuk újra a gépet, majd teszteljünk.
A mai modern videokártyák miatt érdemes egy komolyabb, DirectX 11-es benchmarkprogrammal próbálkozni, mint például a Heaven, amely mindent bevet annak érdekében, hogy a grafikus vezérlőnk 100 százalékon járjon. Ha kb. 15 perc után is stabil a gépezet, akkor érdemes még egy kicsit feljebb tolni az órajelet. Amikor furcsa textúrákat, elszíneződéseket, apróbb szaggatásokat vagy vibráló képet látunk, akkor elértük a határt, és érdemes kissé lejjebb venni az előtte megadott értéket.
Ahogy az érződik, a processzor-, de főleg a videokártya-tuningolás komoly türelemjáték, és sokszor időigényes is, annak függvényében, hogy az adott komponensek milyen tűréshatárral rendelkeznek.
