Itt az új Intel erőmű - X79 platformteszt

Az új Bloomfield lapkák a Core 2 szériát, az LGA775 foglalatot és vele együtt az akkori legjobbnak számító X48 chipes alaplapokat is menesztették, a helyükre pedig egy új foglalattal felszerelt, X58 alapokon nyugvó termékcsalád fészkelte be magát a trónra. A helyezkedés annyira jól sikerült az X58 + Core i7 számára, hogy majd' 3 éven keresztül uralta a felső kategóriát (ami a hardverpiacon igen hosszú időnek számít), igaz, a Sandy Bridge/P67 januári elrajtolása után kezdett megkérdőjelezhetővé válni a kikiáltott titulus.

Mivel sikerült akkor az abszolút elsőséget kivívniuk? Leírva egyszerűnek tűnik, valójában okozhatott némi fejtörést, viszont ami bizonyos, hogy nem a nulláról építették fel a Nehalem architektúrát. Ha jobban belepillantunk az LGA1366 foglalatba illeszkedő processzorok belsejébe, rájövünk, hogy gyökerei visszanyúlnak egészen a Pentium Pro korszakáig (1995). Röviden összefoglalva az alábbi fő szempontok vezettek a hosszan tartó sikerhez:

- integrált memóriavezérlő, HyperThreading-technológia,
- FSB elhagyása, módosított adatbuszok, SIMD-utasításkészlet bővítése – SSE4.2,
- részegységekből felépített architektúra, ahol az elemek rakosgatása könnyen skálázhatóvá teszi az adott termékcsaládot,
- L1-, L2-gyorsítótárak módosítása, harmadszintű (L3) cache megjelenése,
- dinamikusan kezelt processzormagok, csökkentett fogyasztás, Turbo Boost.

 

Ezen fő módosításoknak köszönhetően a Bloomfield família 1366 lábon állva tört az élvonalra, semmilyen tekintetben nem ismerve kegyelmet az esetleges ellenfél-jelöltekkel szemben, jött, látott és ha már itt volt, győzött is. Az idő múlásával némi ráncfelvarrásra is megérett, másfél évvel piacra kerülése után megjelent a kínálatban az első hatmagos processzor, a 980X EE, amely már az új 32 nm-es gyártástechnológiával készült és a legerősebb asztali processzornak számított a piacon. Idén februárban némi órajel-kozmetikázás után a 980X-et leváltotta a 990X, de az Intel már nem szánta rá magát komolyabb módosításokra.

A 990X megjelenése után már tudható volt, hogy a Nehalem-korszak hamarosan véget kell érjen, főleg azért, mert házon belül is veszélyeztetve volt az elsőbbség; az ellenfél a jóval kedvezőbb árcédulával rendelkező, ám frissebb mikroarchitekturális fejlesztéssel piacra dobott Sandy Bridge volt. Az LGA1366-nak tehát mennie kellett, helyébe pedig hivatalosan november 14-én költözött be az új platform, amit Sandy Bridge-E névre keresztelt a gyártó. Vajon sikerül megismételni a 3 évvel korábbi abszolút dominanciát? Erre a kérdésre a cikk végén biztosan megkapjuk a választ.

Sandy Bridge-E

Ahogy minden újdonság megjelenése előtt, a szakértők már hónapokkal ezelőtt foglalkoztak az új jövevénnyel, mentek a találgatások és pletykák, hogy vajon milyen lesz az új processzor, milyen teljesítménytöbbletet várhatunk el tőle stb. A ködfelhő elszállt, bemutatkozott a Sandy Bridge-E, a célja pedig egyértelmű: az Intel ismét a csúcsra kívánja kvalifikálni magát az új termékcsaláddal.

Ahogy a Nehalem eredete is visszavezethető a gyökerekhez, megtehetjük ugyanezt mai bemutatónk főszereplőjével is, igaz, itt nem kell visszamennünk 10–15 évvel korábbra, elég, ha csak az idei év elejére lapozunk vissza, amikor bemutatkozott a Sandy Bridge, a P67 alaplapokkal karöltve. A név egyezése nem véletlen, a középkategóriába szánt központi egységek már magukban hordoztak olyan újításokat, amelyek a most megjelent „E” jelzésű szériában bontakoznak ki teljesen. Az egyetlen dolog, amit a második generációs Core i7 processzorok (még) nem vettek át az elődtől, az a processzorba integrált grafikus vezérlő, de erre is sor fog kerülni a jövő év folyamán, amikor bemutatkozik az Ivy Bridge.

A Sandy Bridge-E lapka felépítése, ahol a 6 aktív mag mellett az L3 cache, a memóriavezérlõ, és az I/O egységek láthatók.

A Sandy Bridge-E névre keresztelt szilíciumlapka nem kevesebb, mint 2,27 milliárd tranzisztort tartalmaz, a területe pedig 435 mm2. (Érdekességképp, ez közel a duplája a 990X adatainak!) Pár szóban érdemes átfutni a képen látható lapka főbb részeit: a felső „Queue, Uncore, I/O” területen a PCI Express sávok leledzenek, szám szerint 40 darab. A vezérlő hivatalosan a 2.0-val kompatibilis, bár az Intel szerint a 3.0-s szabvánnyal piacra kerülő kártyák is gond nélkül működni fognak. Ugyanez a rész foglalja magában a QPI-linkeket is, de ennek csak a szerverpiacon van jelentősége, ahol kettő vagy annál több processzor kommunikációját irányítja.

Lefelé haladva két oldalon helyezkednek el a processzor magjai, 4-4, összesen 8 darab, de ebből az asztali gépekbe szánt processzorok mindössze hat magot használhatnak, a maradék kettő csak a Xeon processzorokban lesz aktív. A magok közötti nagy területen a megosztott L3-cache foglal helyet, amelynek mérete 15 MB!

Végül a hardver legfeltűnőbb újítása, a négycsatornás memóriavezérlő teszi teljessé a képet, amelynek mérete szintén túlszárnyalja az elődöket. A gyári specifikáció alapján a processzor 1600 MHz-es memória-órajelet támogat (ami persze tuning során jócskán megemelhető), maximális kapacitása 64 GB, az elméleti maximum sávszélesség négy modul esetén 51,2 GB/s.

A Sandy Bridge-E csak a hiányzó grafikus vezérlővel mutat kevesebbet a kistestvérhez képest, minden más funkció helyet kapott az újdonságban is. Továbbra is jelen van a HyperThreading-technológia, az utasításkészletek teljes tárháza a rendelkezésünkre áll, és persze a Turbo Boost 2.0 sem hiányozhat a listáról.

Az Intel második generációs Core i7 processzorai közül idén kettőt mutattak be, amelyek a Core i7 3000 szériába tartoznak. 2012 első negyedévére terveznek megjelentetni egy szerényebb árcédulával rendelkező CPU-t is, de erről még nem közöltek pontos dátumot. A megjelent felső kategóriás processzorok közül a legnagyobb a Core i7-3960X Extreme Edition nevet kapta. Hat magjának alapórajele 3,30 GHz, de a Turbo Boost segítségével egészen 3,90 GHz-ig emelkedhet terheléstől függően. A gyártó által megadott fogyasztás (TDP) értéke 130 W. A szerényebb értékekkel rendelkező Core i7-3930K szintén hat maggal rendelkezik, ám az L3-cache mérete 12 MB-ra csökkent. Alap órajelen csak 3,20 GHz-et produkál, amely további 600 MHz-et emelkedhet a Turbo Boost segítségével. TDP-értéke szintén 130 W. A legkisebb, még meg nem jelent Core i7-3820 előzetes információk szerint már csak négy maggal fog rendelkezni, alapórajele 3,60 GHz, míg a turbó órajele 3,70 GHz, az L3-cache mérete 10 MB-ra csökken, a fogyasztása pedig továbbra is 130 W lesz.

A táblázatban a processzorok közötti legfontosabb különbségek láthatók