Könnyes búcsú a mechanikától: áttérés SSD-meghajtóra
Az SSD-technológia látható előnyöket tud felmutatni az aktuális adattárolási módszerhez képest, de vajon ez elég a váltásra? Cikkünkben elmondjuk mikor érdemes, és mikor nem szabad váltani, valamint ismertetjük az áttérés egyik legegyszerűbb forgatókönyvét is.
Oldalainkon rendszeresen foglalkozunk az SSD-meghajtókkal. Nyilvánvalóan nem véletlen részünkről ez a törődés, úgy véljük, hogy most talán tényleg eljött az idő arra, hogy érdemben foglalkozni kezdjünk ezekkel az új adattárolókkal. Természetesen korábban is kisebb izgalmat okoztak ezek a meghajtók tesztlaborunkban, de amikor előjött valamelyik kollégától az a kérdés, hogy „Végül is akkor megéri már váltani, vagy továbbra is hagyjuk ezt a témát?”, akkor az esetek többségében az utóbbi megállapításhoz hasonló mondatokat válaszoltunk, hiszen egyáltalán nem éreztük úgy, hogy vásárlásra kellene buzdítani bárkit is az adott SSD-vel kapcsolatban. Annak ellenére sem, hogy a gyárilag megadott paramétereket rendre teljesítették a tesztpéldányok, bárki számára érezhető volt az a nem minden esetben kapkodós adatátviteli sebesség, amire képes lehet egy átlagos félvezető-alapú meghajtó. Az olvasási sebesség szinte a kezdetek óta 100 megabájt felett van másodpercenként, az adatok másodpercenként végrehajtott írásával pedig csak az első generációs vagy a napokban bemutatott olcsósított eszközöknél lehet probléma – már ha annak vesszük.
Ha egy asztali merevlemezzel vetjük össze az adatokat, akkor valamelyest jogos hátrányként, „fogyatékosságként” szokás emlegetni a technológia képességeihez mérten alacsony írási sebességet. Egy modern merevlemez manapság képes ezen a téren felülmúlni egy első generációs SSD-t, igaz, a mindennapi használat során ezt az előnyt szinte senki sem fogja észrevenni, sőt, a NAND-flashmeghajtók rendkívül alacsony késleltetése miatt az említett kis hátrány mondhatni tova száll.
A noteszgépekben használatos lemezes háttértárolókkal azonban még egy korai SSD is könnyedén elbánik, főleg, ha egy percenként 5400-as fordulattal operáló egységről van szó. A hordozható számítógépek többségében ilyen tároló található, így kvázi kijelenthető, hogy notebook-tulajdonosként igenis érdemes elgondolkodni az SSD-re való váltáson. Pontosabban mondva, ezen a fronton érezzük igazán e meghajtók létjogosultságát, de persze ezzel nem akarjuk azt mondani, hogy egy asztali gép esetében értelmetlen lenne a csere. Nem értelmetlen, csak épp talán nem annyira szükséges. A noteszgépes felhasználás során ugyanis a fogyasztás is előtérbe kerül, amelyben egyértelműen az SSD-k a jobbak. Nincs semmi olyan kételkedésre okot adó adat vagy leírás, ami megcáfolná ezt a tényt.
Mivel gyakorlatilag csupán egy memórialapkákkal teletűzdelt nyomtatott áramkörről van szó – nem kell mozgó alkatrészeket meghajtani –, ezért bőven elegendő az 5 voltos tápfeszültség is, ráadásul típustól függően csak 0,5-1 amperre van szükség a működéshez. Kis fejszámolással azonnal kideríthető, hány wattot fogyaszt egy átlagos SSD, csupán a címkére kell ránézni. Csak egy példa: a tesztlaborunkban egy ideje vendégeskedő 64 gigabájtos takeMS SSD-nek a gyártói adatok szerint legfeljebb 0,5 amperre van szüksége, üresjárat esetén pedig beéri mindössze 0,16 amperrel is. Utóbbi egészen pontosan 0,8 wattot jelent, ami szinte semmi egy komplett gép vagy notebook fogyasztásához képest. Akár azt is mondhatnánk, hogy annyira kicsi az energiaigénye, mintha nem is létezne maga a meghajtó a konfiguráción belül. Ez pedig egy igen lényeges áldás az akkumulátorról üzemeltethető számítógépek tulajdonosai számára.
Természetesen szó sincs arról, hogy a forgótányéros lemez SSD-re való cserélését követően órákkal megnőne a teleppel elérhető üzemidő, csupán érdemes arra felkészülni, hogy valamivel tovább használhatjuk munkára vagy szórakozásra a noteszgépet.
A fogyasztás mellé érkezik következő előnynek a hangtalan üzem. A mozgó alkatrészek hiánya tehát nemcsak a fogyasztás csökkenésében testesül meg, hanem az eszköz melegedése is elhanyagolható. Feltételezéseink szerint egy SSD-meghajtón belül a leginkább melegedő részek a vezérlőlapka és a hozzá társított, dedikált gyorsítótár, ám még ezek sem generálnak akkora hőt, hogy komoly tervezésre lenne szükség a meghajtó vázának megalkotása során. Egy apró trükkel szembesültünk eddig, a Kingston bizonyos meghajtóiban egy hővezető réteg került a vezérlés feladatát ellátó lapkára; a puha anyag közvetlen hőátadást biztosít a lapka és a külső borítás között. A konkurensekre egyelőre nem ez a jellemző, eddig elegendő volt az is, hogy a gyártók zöme alumíniumborítással tervezte meg az eszközöket. A közeljövőben azonban lehetséges, hogy egyre több meghajtóban lesz majd ilyen kis, egyszerű kivitelezésű hűtési rendszer, egyes iparági szereplők ugyanis most nagyon ráfeküdtek a sebességi értékek növelésére.
Nagy nyomás hárul a vezérlőkre
Ez az új lökés szerintünk egyértelműen a harmadik generációs SATA-szabvány bevezetésének köszönhető. A másodpercenként akár 600 megabájtos adatátvitelre is képes technológia önmagában nem számítana mérföldkőnek, hiszen a normál merevlemezeknél eddig sem a csatolófelület sebességével volt gond, hanem a motor adta késleltetéssel és forgási sebességgel. Az SSD-ipar viszont csak előnyt kovácsolhat az új szabványból, hiszen egy jó vezérlővel felszerelt meghajtóval viszonylag hamar elérhető az elméleti maximum. Már most is léteznek olyan típusok, amelyek 200-250 megabájt felett teljesítenek másodpercenként, az idei CES-en és CeBIT-en beharangozott, immár SATA-III támogatással érkező meghajtókkal pedig a gyártók átlépték a másodpercenként 300 megabájtos határt is. Ez pedig még csak a kezdet, a nagyobb iparági résztvevők termékeinek bejelentése egyelőre várat magára. Várhatóan az év végén az Intel újabb generációt mutat be, amely már az új, 25 nanométeres csíkszélességgel készülő NAND-flashlapkákra fog épülni. Az új gyártástechnológia természetesen nagyobb adatsűrűséget is lehetővé tesz, a pletykák szerint a legdrágább modell tárterülete a 800 gigabájtot is elérheti.
Egy SSD-meghajtó sikere azonban nem egy márkanévtől vagy szimpla gyártástechnológia-váltástól függ, hanem a vezérlés hatékonyságától, illetve annak teljesítményéről. Sajnos nem mindig egyértelmű, hogy egy meghajtóban milyen vezérlőlapka kapott helyett, de azt a kezdetek óta tudni, hogy a legtöbb eszközben Intel, Samsung, Indilinx, Marvell és JMicron fejlesztés lapul. Az Intel lapkája nyilvánvalóan a saját kínálatát erősíti, és a gyártó tudomásunk szerint nem is értékesíti külön a vezérlőt, hanem a komplett SSD-családot vagy annak egyes tagjait vehetik át más gyártók – így tett például a Kingston. Egyedül a firmware módosítható bizonyos kereteken belül, ami leginkább az írási és olvasási paraméterek kapcsán vehető észre. A Samsung, a Marvell és az Indilinx vezérlői szinte bárhol előfordulhatnak, de ha az olcsó árkategóriában vadászunk új meghajtóra, akkor szinte biztosan belefutunk a JMicron lapkájába. A kisebb gyártók szinte kivétel nélkül a JM602-re tették le anno a voksukat, ám az „olcsóságról” hamar kiderült, hogy komoly teljesítménybeli problémákkal rendelkezik. A szintetikus tesztprogramokban jól teljesítettek ugyan ezek a meghajtók, de huzamosabb használatot követően, vagy nagy mennyiségű adat rendszeres mozgatása során drámai lassulásokkal találkozhattak a felhasználók. A hibát később a gyártó is elismerte, és azonnal be is jelentették az új lapkákat, amelyek természetesen mentesek a korábbi tervezésből fakadó problémáktól. Ezeket a JMicronos SSD-ket leginkább arról lehet felismerni, hogy a SATA-csatlakozósor mellé egy miniUSB-aljzat is került, illetve a nyomtatott áramkörön egy kis visszajelző LED is található, amely az aktív használattól függően jelez. A haza kínálatban 32, 64 és 128 gigabájtos méretben is elérhetők ezek a modellek – OCZ, takeMS, Corsair, Buffalo stb. márkajelzésekkel –, és bár csábító az áruk, egyiket sem tudjuk tiszta szívvel ajánlani.
Az élet azonban a felsőbb régiókban sem feltétlenül fenékig tejfel. Nem más, mint maga az Intel vétett furcsa hibákat az utóbbi időben, a viszonylag nagy nyilvánosságot kapó firmware probléma, illetve a TRIM-támogatás mellőzése az első generációs meghajtóknál jogosan verte ki a biztosítékot a felhasználók többségénél. Mára úgy tűnik, hogy a váratlan lassulásokra megtalálta a megoldást a gyártó, ám míg ez pozitív tény, addig a másik lépésük még ötlet szintjén is negatívnak nevezhető. Bosszantó, hiszen az első X18-as és X25-ös meghajtók anno igen drágán kerültek forgalomba, a 80 gigabájtos modellért 500-600 dollárt is elkértek a nagyobb webáruházakban. Miután megérkezett az új vezérlő szoftver, a teljesítménnyel sem akadt gond, de a hirtelen a semmiből előbukkanó TRIM-technológia implementálására már nem fecsérelt időt és energiát az Intel. Miért is tette volna, hiszen addigra megjelent a 34 nanométeres flashlapkákra épülő G2-es termékcsalád, amellyel az Intel számos korai gyermekbetegséget kijavított, nyilvánvaló volt, hogy az új szériát kell mutogatni a vásárlóközönségnek is. Az akkoriban éppen lojálissá váló felhasználók pedig egy méretes pofont kaptak, gyakorlatilag az első generációs SSD-k számára teljesen megszűnt a gyártói támogatás.
