Háborús játékok - Végjáték kritika

|

Gavin Hood látványos filmet forgatott Orson Scott Card klasszikusából. Sajnos a regény morális komplexitását nem sikerült átmentenie a vászonra.

Orson Scott Card 1985-ben megjelent Ender’s Game (Végjáték) című regénye sokak, köztük maga az szerző szerint is a megfilmesíthetetlen irodalmi alkotások közé tartozik. A nálunk csak a legelvetemültebb sci-fi-rajongók által ismert történet köré az író az évek során egész regény-, illetve novellaciklust gombolyított; a sorozat valamennyi kötete bestseller lett az Egyesült Államokban.

A Végjáték filmadaptációjának elkészítéséhez hosszú és rögös út vezetett. Card eleinte féltékenyen őrizte a filmes jogokat, de amikor végre hajlandó volt megválni tőlük, abban sem volt sok köszönet. A szkript elkészítésével több neves forgatókönyvíró – köztük D.B. Weiss és David Benioff, a Trónok harca szerzőpárosa – is megpróbálkozott: hiába, végül egyik sztorit sem állították vászonra.

 

Aztán megjelent a színen Gavin Hood, a Tsotsi és az X-Men kezdetek: Farkas rendezője, akinek végre sikerült gatyába ráznia a forgatókönyvet, így elkezdődhetett a forgatás. A forgalmazó Lionsgate hamarjában be is röffentette a mindentjáró marketinggépezetet – arra azonban nem számítottak, hogy a közismerten melegellenes Card egynéhány homofób bonmotja óriási botrányt kavar a mozi körül.

Az író sosem rejtette véka alá, hogy ellenzi az azonos neműek házasságát, ezért a Geeks Out érdekvédelmi szervezet a „Skip Ender’s Game” kampány keretében a film bojkottjára szólította fel a támogatóit. A stúdió nem győzött meakulpázni Card sarkos kijelentései miatt; az indulatokat csillapítandó még a film legnagyobb sztárjának, Harrison Fordnak is meg kellet szólalnia az ügyben.

A Végjáték nem csak Card heves társadalmi és sajtópolémiát kiváltó nyilatkozatai miatt lett megosztó mozi. Hood és alkotótársai szépen kivitelezett, látványos sci-fit készítettek, de a regény legnagyobb erényét, a történetben és a főszereplő karakterében rejlő morális komplexitást nem tudták átültetni a vászonra.

A távoli jövőben játszódó film a 12 éves Ender Wiggin (Asa Butterfield) kalandjait meséli el. A Föld lakossága kollektív poszttraumás stressz szindrómában szenved, az emberiség egy pusztító csillagközi invázió utóhatásait próbálja kiheverni.

Hetven évvel korábban egy idegen faj, a „hangyok” támadták meg a Földet, és bár egy hős repülőparancsnok, Azar Rackham (Ben Kingsley) önfeláldozásának köszönhetően, sikerült megfutamítani a komoly technológiai fölényben lévő megszállókat, a világ vezetői mégis paranoiásan rettegnek attól, hogy előbb-utóbb újabb összecsapásra kerülhet sor. A Föld elképesztő iramú fegyverkezésbe kezd; a katonai iskolákban gőzerővel folyik a tehetségkutatás, a jövő nagy hadvezéreinek kiválasztása.

Hirdetés

A szakértők szerint a gyerekek elméje hatékonyabban képes megbirkózni azzal a kihívással, amit egy totális űrháború csatáinak stratégiai irányítása jelent, ezért közöttük keresik a földi flotta leendő főparancsnokát. Az egyik legesélyesebb jelölt Ender, aki – bár az emberi kapcsolatok kezelésével nemigen boldogul – kimagaslóan jól teljesít a képességfelmérésre használt harci videojátékokban. A fiú remek stratéga, aki – nem kis részben Hyrum Graff ezredes (Harrison Ford) kitüntetett figyelmének köszönhetően – fürgén lépked felfelé a szamárlétrán, és rövid úton a legtehetségesebb kadétok kiképzésére szolgáló űrállomáson találja magát. Itt aztán különféle háborús játékok és szimulált ütközetek során tovább tökéletesíti a képességeit – tanárai és kiképzői szerint, ő lehet az a „harcos megváltó”, aki végül diadalt arat a hangyok felett.

 

Annak ellenére, hogy a gyártó OddLot egyetlen nagy stúdiót sem tudott megnyerni a projektnek, így a produkciót végül kvázi-független filmként, a speciális effektek gyártásával foglalkozó Digital Domain támogatásával kellett elkészíteniük, a Végjáték kiállítását tekintve bármelyik ma futó big-budget blockbusterrel felveszi a versenyt.

Hood Donald McAlpine operatőrrel közösen lenyűgöző látványvilágot teremtett, amelyben a modern sci-fi eposzokba illő high-end grandiozitás éles kontrasztot képez Ender személyes világának magányosságával, az űr végtelenbe vesző tágassága a saját érzelmeivel tusakodó fiú befelé forduló zárkózottságával. A végjáték markáns vizuális világának megteremtéséből a két látványtervező, Sean Haworth és Ben Procter is alaposan kivette a részét: a díszletek és a kellékek megtervezése során igazi profik módjára keverték a realistának tűnő és az utópisztikus elemeket. (Lásd például az űrállomást, a kadétokat fuvarozó siklókat, vagy éppen az Ender és társai által használt gesztusvezérelt interfészeket.) Ez közelebb hozza a nézőt a filmben ábrázolt világhoz, és megkönnyíti a szereplőkkel való azonosulást.

 

A vizuális effektek készítői is remekeltek. A szimulációs terem holografikus látványparádéja és a zérógravitációs gyakorlógömbben csatázó újoncok jól koreografált „légibalettje” egész egyszerűen lélegzetelállító. Az ügyes díszletmunkának és a CGI mágusok tudásának köszönhetően a súlytalanságban lebegő kadétok vetélkedése elképesztően látványosra sikerült – csak úgy, mint a hajók ezreit felvonultató hatalmas űrcsaták. Ha a filmet nem így, szinte közvetlenül Alfonso Cuarón Gravitációja után mutatták volna be, most mindenki a Végjáték trükkmestereinek teljesítményéről áradozna.

A film egyetlen valódi fogyatékossága a színészi játék. A főszerepet játszó Asa Butterfield ugyan remekül hozza a meg nem értett csodafiú figuráját, de a dramaturgia diktálta jellemfejlődéssel már nemigen boldogul. Sem az Enderben lappangó elfojtott, a hideg felszín alatt fortyogó dühöt, sem a fiatal hadvezér acélos elhatározottságát nem képes hitelesen visszaadni – ettől az általa megformált figura menthetetlenül csapongóvá, súlytalanná válik. Ráadásul – igaz, ez nem annyira Butterfield, mint inkább a forgatókönyvírók hibája –, fiatal hősünk túlságosan is könnyen lépked előre: minden nehézséggel játszva megbirkózik, ami nagyon megnehezíti a néző számára, hogy együtt érezzen, azonosuljon a figurával.

 

Butterfield játéka remekül mutatja a film legnagyobb fogyatékosságát. Hood megpróbálta ugyan átmenteni a Card-regény rendkívül összetett, komoly kérdéseket feszetegtő mondanivalóját a filmbe – de sajnos jobbára sikertelenül. Mindenbe belekap egy kicsit – kezdve attól, hogy szabad-e a Föld megmentése érdekében ütközetbe küldeni ártatlan, könnyen befolyásolható gyerekeket egészen addig, hogy miként hatnak a fiatalok jellemfejlődésre az erőszakos videojátékok. Sajnos, a hiteles, jól megformált főhős hiányában mindez kevésnek biz: a filmonyul nem képes igazán elgondolkoztatni a nézőket.

Értékelés: 6/10

Hirdetés
0 mp. múlva automatikusan bezár Tovább az oldalra » Advertisement

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://pcworld.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.