Megfogom a pendrive-ot (töltőkábelt, nyomtató-csatlakozót, USB hosszabbítót). Odateszem az USB slothoz. Próbálom beledugni. Nem megy. Megfordítom. Így se megy. Aztabüdösnyavalyábamár, megfordítom még egyszer, NA VÉGRE! Gyanítom, hogy mindenki ismeri a fent vázolt problémát, és legalább egyszer már gondolatban elátkozta a csatlakozó-szabvány kitalálóját azért, hogy miért is nem lehetett szerencsétlen dugót kétirányúra tervezni.
Nos, aki ilyenkor folyamatosan csuklott, az nem más, mint Ajay Bhatt (vagy az anyukája, de ezt talán hagyjuk). Az úriember annak idején az IBM-nél dolgozott mérnökként, és részt vett az USB legelső szabványának, az USB-A csatlakozónak a kifejlesztésében. Egy interjúban nemrég elárulta, miért lett ilyen felemás az első változat, amely 1996-tól az USB-C megjelenéséig megkeserítette minden csatlakoztatni próbáló felhasználó életét. Igen, az olcsósítás volt a ludas.
Alapvetően arról van szó, hogy ugyan lehetett volna alul-felül tükrözni minden érintkezőt, de aztán megkapták az ukázt, hogy ha csak egyállásúra tervezik a szabványt, akkor fele annyi alkatrészből meg lehet úszni a dolgot. Juhé. Mellesleg, ha most valaki ezen felkapja a vizet, eláruljuk, hogy lehetett volna rosszabb is, ugyanis tervben volt egy kerek profilú változat is, amiben szintén csak egyetlen állásban csusszant volna be a slotba a csatlakozó. Ugye, hogy így már egész máshogy hangzik?
A helyzet a micro- és mini-USB csatlakozóknál sem változott, egészen a 2014 augusztusában bejelentett USB Type-C (manapság szimplán USB-C) formátumig kellett várni arra, hogy végre ne kergessük magunkat őrületbe a folyamatos forgatással és próbálkozással.
