Valahol biztosan van egy olyan IT-enciklopédia, amiben a tökéletes fejlesztési csapatmunka címszó mellett a Cell mikroarchitektúra mögött álló, három óriásvállalatból érkező mérnöki gárda teljesítményét találod. Ha csak pusztán az architektúrát, annak felépítését és az ehhez szükséges technológiák alkalmazását nézzük, akkor ez abszolút mélyvíz, a többség pedig egyszerűen nem tud és nem is akar ebben úszni. Tulajdonképpen egy átlag számítógépes felhasználó számára nem is érdekes a hogyan, legfeljebb az számít, hogy milyen logó, matrica, név szerepel a portékára írva. Így működik ez évtizedek óta, de a Sony, Toshiba és IBM közös gyümölcseként érkező Cell nagyon izgalmas utat járt be, köszönhetően a párhuzamosan futó szuperszámítógépes és a mainstreamet felkavaró PlayStation 3 játékkonzolnak.
De ne szaladjunk ennyire előre, a konzol csupán híressé tett egy addig az átlag számára ismeretlen rendszert, valójában a PowerPC-alapok egyik következő mérföldkövének készült az új architektúra. Nem egy általános Cell-jövőt rajzoltak fel a 400 főből álló mérnökcsapatban, hanem egy olyan megoldást vizionáltak, ami bizonyos célterületeken óriási előrelépést hozhat számítási teljesítményben és energiahatékonyságban is. Picit át kell állítani az agyad, ha a Cell felépítésének ágrajzát nézed. Itt-ott kevéssé, máshol nagyon más, mint amit az Intel és az AMD az x86-os utasításkészletre tervezett és gyártott abban az időben.
Felmerülhet a kérdés, hogy mi történik akkor, ha napjaink speciális architektúráihoz hasonlítjuk? Speciális feladatokra szánt magok, energiatakarékos részegységek és pillanatok alatt ki-bekapcsolható plusz funkciók futnak párhuzamosan - leegyszerűsítve a Cellben is látni ezt a hibrid jelleget. Akkor ez talán nem úgy tűnt hibridnek, mint most, de a skálázhatóság maximalizálása tisztán látszik az architektúrán.
Gyere, és legyél te is PCW Max tag!
Olvasd tovább minden cikkünket és élvezd a tagoknak járó extra kedvezményeket egész hónapban akár egy pizzaszelet áráért!
Kipróbálom