Hirdetés

Vendégposzt: Jane Jensen új mesterműve

|

A Heavy Rain mellett a Gray Matter kétségtelenül az év kalandjátéka.

Régóta nem olvashattatok játéktesztet az Electrose-on, így következzen most Berrr tollából a nemrég megjelent, csodálatos kalandjáték, a Gray Matter tesztje (GS/2010. 12 szám, archív cikk).

Valószínűleg kevés kalandor akad, akinek ne dobbanna meg hevesen a szíve, és aki ugyanakkor ne válna libabőrössé, ha meghallja Jane Jensen nevét. A műfaj ,,nagyasszonya", aki a sierrás ősidőkben indult a Police Quest III, az Eco Quest és a King's Quest VI játékokkal, a Gabriel Knight sorozattal futott be, azzal a hátborzongatóan szép trilógiával, amelyet sokan minden idők legkidolgozottabb, legösszetettebb, legjobban megírt kalandjáték-sorozatának tartanak, de amelyik a harmadik rész után, sok klasszikushoz hasonlóan sajnos jobb létre szenderült. Bár a Sierrától való kényszerű távozása után Jansen sokáig különféle ,,bugyuta", legalábbis méltatlan causal game-eket fejlesztett, más legendákkal (mint például Tim Schafer vagy Ron Gilbert) ellentétben nem adta fel álmát, hogy újabb kalandjátékot készítsen, sőt vissza is tért kedvenc műfajához. 2003-ban reppent fel a hír először egy ,,Project Jane-J" nevű játékról, amely később a Gray Matter, vagyis a Szürkeállomány nevet kapta, és amely sok-sok év csúszás, fejlesztőváltás után (a fejlesztők között szerepelt a magyar Tonuzaba Entertainment is) végül egy francia csapatnál kötött ki. A német változat után végre itt az angol játék is, amely két verzióban: egy ,,mezei" és egy extrákat (például kártyapakli, poszter, audio CD) tartalmazó fémdobozos gyűjtői változatban jelent meg.

Katt a képre a további screenshotokért!

Gondolkodom, tehát bajban vagyok

Jane Jensen történetei könnyen felismerhetők jellegzetes motívumaikról: mitikus kultúrtörténeti utalások, amelyek a Da Vinci kód-ot idéző nagyszabású összeesküvés elméletté szerveződnek; a mágia és modern tudományos gondolkodás érdekes keveredése; a jelent beárnyékoló, fájdalmasan kísértő múlt, a beteljesületlen szerelem és a magány, amely a szereplők lelkét tépázza; a horror és a melankólia egymásba át-átcsapó érzése. A csendes, ködös kisvárosi helyszíneken, valamint az európai nagyvárosok titkos rituálékhoz köthető sejtelmes tereiben játszódó történetszálak minden Jensen-játékban bámulatosan szövődnek, gubancolódnak, keresztezik, át- meg áthatják egymást, hogy aztán a drámai végkifejletben, katarzisszerű befejezésben kapcsolódjanak össze. Emellett szinte minden Jensen-történetben ott van a két főszereplő, a kiégett férfi és a lelkes, kissé naiv nő, akik az erő-ellenerő pólusait képviselve alakítják a nyomozás szálait. Jensen, bár biztos recepteket követ, sosem ismétli magát. Ez igaz a Gray Matterre is: bár a történet lassan bontakozik ki, hamarosan Jensen ismerős világában találjuk magunkat, olyan misztikus útvesztőben, amely egyre szédítőbb, izgalmasabb, drámaibb kalandok felé visz minket.

A játéknak két főhőse van, vagyis tulajdonképpen egy főhőse és egy majdnem-főhőse. Az ,,első számú" szereplő egy Samantha (Sam) Everett nevű vadóc amerikai hölgy, aki egy viharos éjszakán épp Londonba tart, hogy megkeresse a titokzatos Daidalosz mágusklubot, amelynek tagja szeretne lenni. (Samantha illuzionistaként dolgozik.) A hölgy eltéved, a sors pedig egy Oxfordhoz közeli kastélyba sodorja. A kastélyban egy Dr. David Stlyes nevű neurobiológus lakik, akinek a fél arcát furcsa fémmaszk fedi, és aki autóbalesetben elhunyt felesége emlékének árnyékában él évek óta. Sam a monomániás tudós szolgálatába áll, és segít néhány önkéntes oxfordi diák összetoborzásában, akik a doktor bizarr gondolatátviteli kísérleteinek alanyai lesznek. A kísérleteket azonban egyre különösebb és veszélyesebb paranormális jelenségek kísérik, ráadásul a kastélyban egyre gyakrabban bukkan fel a halott feleség szelleme is. A történet előrehaladásával Samantha mellett már a doktort is irányíthatjuk, ami azért is visz érdekes színt a történetbe, mert a két szereplő viszonyát sok feszültség terheli, és ugyanazokat az eseményeket gyakran más nézőpontból látják. A történet Oxford csodálatos gótikus helyszínein, a környező tájakon, végül a londoni mágusklubban játszódik, és Ikarosz-Daidalosz antik mítoszától kezdve az Aliz csodaországban és a Frankenstein történeten át egészen a Harry Potter-regényekig magába olvasztja kultúránk legnagyobb meséit.

Houdini vs. Albert Einstein

A Gray Matter a leghagyományosabb értelemben vett point 'n click kalandjáték, a kelleténél talán kicsit minimalistább kalandjátékos interface-szel, amelyet azonban a feladatok, fejtörők sokfélesége tesz érdekessé. A szokásos ,,néz" ,,beszél", ,,felvesz", ,,használ" ,,kombinál" lehetőségek közül választhatunk, a tárgyak megtalálását hotspotok, a szerteágazó események észben tartását pedig naplók, feljegyzések segítik. A párbeszédek során csak az újabb keletű kalandjátékokhoz hasonlóan elég az adott témát kiválasztanunk, a küldetés előrehaladtát pedig különféle értékek jelzik. A mágikus és a tudományos világkép kettőssége a szereplők eszközhasználatában is tetten érhető. Samantha küldetését bűvészmutatványok segítik, amelyeket egy könyvből sajátíthatunk el, illetve amelyekhez egy Mephistopheles nevű mágus boltjában találunk kellékeket. A trükkök különféle szekvenciákból (például figyelemelterelés, tárgy elrejtése, tárgy kicserélése) állnak, amelyeket megfelelő sorrendben kell végrehajtanunk. Samanthával ellentétben David a gépek megszállottja: a laboratóriumában Frankenstein-filmeket idéző viktoriánus gépezetek működnek, de emellett virtuóz módon kezeli számítógépét, melyen neurobiológiai adatokat tárol és elemez. (A számítógép aktív használata egyébként szinte minden Jane Jensen játékra jellemző...)

Oxfordban járt az ősz...

A kalandor valóságos vizuális orgia közepén találja magát: szélben szelíden hullámzó őszi fák, károgva repülő varjak, színpomás virágok, ködökben gőzölgő mezők, keserű magányt sugalló alkonyi parkok, sejtelmes lámpák, bágyadt fények teremtik meg az utánozhatatlan jensenes hangulatot. Nagyon szép a 3D-s modellek kidolgozása is, bár a háttérrel való összeillesztésük, és mozgatásuk néhol kicsit esetlenre sikeredett. Az átvezető mozik képregényes, storyboardos képi világukkal szintén fantasztikus hangulatot teremtenek: zseniális ötlet volt, hogy ne 3D-s mozik vezessék át az eseményeket. Ugyancsak jól illeszkednek ebbe a heterogén képi világba a ,,hangyás" videobejátszások stílusában elmesélt, hipnózis hatására visszatérő emlékek. Ugyanakkor véleményem szerint a David múltját idéző szerelmes visszaemlékezések kicsit giccsesre, és a többi átvezető mozinál jóval amatőrebbre sikeredtek, ráadásul nem is igazán fejlődnek; néha olyan érzésem volt, mintha ezeket a jeleneteket nemcsak más forgatókönyvíró, de más grafikus gárda is készítette volna.

És lám-lám... mostanra, a végére maradt a Gray Matter egyik legnagyobb erénye, és legnagyobb titka: ez pedig nem más, mint Robert Holmes csodálatos zenéje. Holmes szárnyaló, dallamos, katarktikus muzsikái számomra mindig azokat az időket idézték, amikor a játékzenék még igazi játékzenék voltak, nem filmeket utánzó monumentális, hatásvadász kórusművek. Túlzás nélkül állíthatom, hogy a Gray Matter muzsikája (a kissé érzelgősre sikerült ,,főcímzenét" és levezető dallamot leszámítva) nemcsak az elmúlt tíz év, de az egész PC-s korszak egyik legbámulatosabb szerzeménye: az egymást át-meg átszövő dallamok, a szelíd zongorahangok, az ijesztő-hátborzongató áramlások a Daidalosz klub illuzionista tükörlabirintusában, majd az oxfordi, templomi csúcsjelenetében érnek össze egy olyan dallammá, mely után még sokáig feláll az ember hátán a szőr. Ha másért nem, hát akkor Holmes zenéjéért mindenképp érdemes lenne megvásárolni a gyűjtői, extra kiadást.

A Gray Matter számomra bebizonyította, hogy a jobb sorsra méltó Gabriel Knight 3 óta eltelt 11 év alatt nem kopott meg Jensen történetmesélési ereje. Bár a játék epikus távlataiban talán elmarad kicsit az elődöktől, ez a személyesebb történettel is magyarázható. A játék vége viszont azt sejteti, hogy lesz folytatás -, amely, sejtéseim szerint valójában az előzményekről fog szólni. Reméljük, erre nem kell újabb évtizedet várni...

PRO

- Jane ismét a legjobb formáját hozta
- gyönyörű grafika
- minden idők egyik legszebb PC-s játékzenéje

KONTRA

- kicsit lineáris
- az animáció helyenként picit esetlen
- csöppnyi giccs a múltidézésben...

Értékelés

93%

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!