Sokszor együtt jár az idő múlásával a régi sérelmek és tüskék elfelejtése, és hirtelen minden, akkor rossznak gondolt termékkel kapcsolatban megszépülnek az emlékek. Sokan visszasírják a P4-es korszakot, és az Athlon XP-vel (majd később Athlon 64-gyel) szembeni kereskedelmi harcokat, pedig aztán bőven jutott kellemetlenség a PC-s felhasználóknak, temérdek kompatibilitási anomália és fagyás borzolta a kedélyeket platformtól függetlenül.
A teljesítmény viszont mindig rendben volt, legalábbis ezzel kapcsolatosan azért olyan nagy eltérések nem jelentek meg az elvárt és valós értékek között. Az árak miatt azonban mindig is volt igény arra, hogy még nagyobb verseny legyen a CPU-k piacán, az AMD mindent meg is tett ennek érdekében, de minél több a szereplő, annál jobb.
A VIA-ra akkor viszonylag kevesen gondoltak értelmes alternatívaként. A nem túl pozitív múlt és az egyes technológiákat érintő fejlesztési versenyhez képesti elmaradás miatt valahogy kikopott az otthoni PC-k világából. Pedig a gyártó mindent megtett annak érdekében, hogy megtalálja a számára fontos piacokat és felhasználói igényeket. Az egykor beolvasztott Centaur Technology szakértelme pedig meg is találta a megfelelő irányokat, a sikerig vezető út azonban rettentő hosszú és elképesztő erőforrásokat igényel.
Beérik az eltérő filozófia
A C7 történetét önmagában nehéz értelmezni, mert bár nevezhetjük egy teljesen önálló processzorcsaládnak, a VIA évtizedes léptékű evolúciós ugrásainak egy része csak, és az alapok a Cyrix III-ból C3-má avanzsáló "Samuel" és "Ezra", majd a "Nehemiah" magokból származnak. Természetesen a számítási kapacitás növelése érdekében folyamatos fejlesztéseket, változtatásokat eszközöltek az egyes architektúrákon a VIA mérnökei is, de az már a C3 esetében világossá vált, hogy a némiképp eltérő stratégia speciális piacok felé kormányozzák a céget. A még Socket370 foglalatba illeszthető elődök esetében a chiptervezés során kiemelt szempontként szerepelt az olcsó gyárthatóság és alacsony fogyasztás, ami a beágyazott rendszerek esetén a két legfontosabb tulajdonságnak számít a platform kiválasztása során. Csak egy példa: a 130 nanométeres csíkszélességen gyártott C3 lapka mérete a P4 Northwood chip harmada volt, de még az Athlon XP-vel szemben is volt 60-70%-nyi előnye a VIA produktumának.
Az "Esther" kódnév alatt megérkező C7 pedig rátett egy lapáttal a méretbeli harcra, a 90 nanométeren gyártott chip nagyjából negyedakkora lett, mint a forrófejű Pentium 4 "Prescott". Nagyon leegyszerűsítve, egy szilíciumostyából négyszer annyi VIA C7-et lehetett legyártani, ami természetesen az árakban is meglátszott. De ne szaladjunk ennyire előre, a 2005-ben piacra kerülő új generáció nemcsak a kedvező gyárthatóság miatt került előtérbe, hanem megkapta a C3-ból érkező hardveres adattitkosítási gyorsítás továbbfejlesztett részét, tartalmazta az SSE2 és SSSE3 utasításkészlet-kiegészítést, az ultra-alacsony energiafelvételre hangolt kiadásai pedig 3,5-8 W körüli tipikus fogyasztási keret alatt üzemeltek.
Kispályás letámadás
A specifikációs adatok és az architektúrát érintő továbbfejlesztések házon belül valóban nagy ugrásnak számítottak, de a nagy ellenfelekhez képest számítási kapacitást tekintve a C7 csak a sor végén kullogott. Órajelek tekintetében az asztali variánsok 2 GHz-ig skálázódtak, a laptopokba szánt verziók pedig elsősorban a tokozás típusában tértek el, a fogyasztási keret nem igazán változott a hagyományos C7-ekhez képest.
Az EeePC-kkel berobbanó netbook kategória ideális terep lehetett volna a VIA processzorcsaládjának, de a partnergyártókon túl már nem működött az "olcsó és kisfogyasztású platform", mint vásárlási döntést elősegítő üzenet. A HP például egy piszok módon túlárazott pici gépet épített a C7-M 1,2 GHz CPU-ra, az említett előnyöket szépen eltüntette a gyártó, és egy általa prémiumnak titulált netbookban küldte a boltok polcaira. A számítási teljesítmény pedig érezhetően alacsony volt, a Vista kissé felemás működésű pontozásos felmérésén ez a komponens kapta a legkisebb pontszámot. Természetesen az Intel Atom (vagy valamely kiszuperált Celeron Low-Voltage) sem teljesített sokkal jobban, de amikor az árcédula már nem mutat különbséget, akkor a vásárlók kíméletlenek az árérzékeny szegmensekben.
Komfortzónán belül maradva
Mini-ITX méretű alaplapokból már ekkor sem volt hiány, de a VIA élen járt a Nano-ITX méretkategória elterjesztésében; a felhasználók többsége a processzorral integrált ITX-termékek kapcsán szerezte a legtöbb pozitív élményt és tapasztalatot. A C3 is ezen a fronton jeleskedett igazán, ezt az örökséget pedig a C7 sikeresen vitte tovább, az út pedig egészen a Nano processzorgenerációig tartott. Aki birtokolt ilyen alaplapot, minden bizonnyal emlékszik a klasszikus elrendezésre, avagy a központi egység mellett azonnal felismerhető volt a lapkakészlet északi és déli hídja. Érdemes megfigyelni az egyes lapkákat, nem biztos, hogy elsőre mindenki azt a chipet jelölné meg CPU-ként, amelyik valójában ezt a főszerepet játszotta.
Nevezhetjük tán rekordernek a VIA-t? Szerintünk igen, de semmiképp sem abban, hogy évtizedeken keresztül nem sikerült igazi áttörést elérnie. Épp ellenkezőleg, a Centaur Technology mögötti mérnökcsapattal együtt pontosan azt az utat járta be, amit a cég felrajzolt magának előzetesen. Mindezt jóval kisebb anyagi és emberi erőforrások mellett, időszakos gazdasági és technológiai küzdelmek mentén; azt pedig senki nem vitathatja el a VIA C7-től, hogy abban az időszakban messze ez volt a legkisebb lapkaméretű, legjobb fogyasztási paramétereket nyújtó x86-os megoldás a piacon.
