Az MIT kampusza nemcsak amiatt szuperizgalmas, mert világszinten az egyik legjobb mérnöki és technológiai tudáskészlet központosul benne, hanem mert bármikor a tanszéki naptárba kerülhetnek olyan kerekasztal-beszélgetések, melyek egy-egy résztvevője elképesztő mérnöki tapasztalattal és múlttal rendelkezik. Így történt ez nemrég, amikor Pat Gelsinger, az Intel vezérigazgatója vett részt egy diákok számára szervezett, a félvezetőgyártás jövőjéről szóló beszélgetésben. A téma iránt érdeklődők vélhetően ki is töröltek minden egyebet a naptárjukból, hiszen az óriásvállalat épp tökéletes példája annak, miképp lehet utat találni a világ egyik legnagyobb processzorgyártójaként abban a bizonytalan technológiai és gazdasági közegben, ami világunkat jellemzi. A beszélgetést érdemes végignézni, egy pontján azonban mintha picit túlhevült volna a mérnöki lelkesedés; kontextusában és abból kivéve sem hangzik túl jól az állítás.
Ha nagyon bulvárosra akarjuk fordítani a mondatokat, és a háttérben még vezérigazgatói szinteken zajló rivalizálást is sejtünk, akkor tulajdonképpen ez hangzik el arra vonatkozóan, hogy a mesterséges intelligenciával kapcsolatos technológiák berobbanása az Nvidia teljes piaci uralmát eredményezi. Hiszen nemcsak egy-egy gyorsítóval, hanem teljes, különböző területeket (munkaállomások, felhőinfrastruktúrák, HPC-klaszterek, szuperszámítógépek) lefedő ökoszisztémával rendelkeznek, avagy a pazar teljesítményű hardverek mellett a szoftveres fejlesztői környezetek, keretrendszerek is rendelkezésre állnak.
Eközben az Intel az AMD-vel karöltve próbálja behozni a lemaradását, ám nagyon nem így nézne ki az MI-gyorsítók piaca, ha a 2010-ben nem kaszálják el végleg a Larrabee-projektet. Azt a kezdetben még grafikai számításokra bevethető fejlesztést, ami kifejezetten GPGPU-feladatvégrehajtásra készült, alapjait tekintve masszív párhuzamos szálkezelésre tervezve. Ha valaki figyelte a kísérleti projekt helyzetet, akkor talán feltűnhetett, hogy mintha az Intel maga sem tudná, mit kezdjen a speciális architektúrával, és bár később már csak kifejezetten a HPC-piacokra koncentráltak vele az Nvidia Tesla-generációja mellett, az egész projektet elkaszálták a sorozatos késések és egyre növekvő pénzügyi erőforrásigények miatt.
De ha ez nem így lett volna, akkor az Intel ma pont ott lenne, ahol az Nvidia; ez pedig egy óriási kihagyott lehetőség a jelenlegi CEO szerint. Kontextusában vizsgálva a mondatait, a szurkálódás valójában nem az Nvidia piaci fölényének szól, hanem a 15-20 évvel ezelőtti Intel-vezetőség döntéseire adott utólagos reakció. Az akkori menedzsment egyszerűen nem látta az irányt, és a folyamatos fejlesztési késések, áthangolások, stratégiaváltások miatt a végén egyre többen tekinthettek nyűgként a Larrabee-re.
Nem is kellett sokáig várni a reakcióra, a Larrabee-projekt idején az Intel csapatát erősító Bryan Catanzaro, aki most egyébként az Nvidia mély gép tanulási kutatási részlegének vezetői pozíciójában dolgozik, egészen tömören összefoglalta a miértet a két vállalat közti különbségre. A karrierváltása még akkor történt, amikor a Larrabee-projekt futott, így nem volt nehéz tiszta képet kapnia arról, hogy amint van vállalati vízió és annak megfelelő végrehajtás, a siker elérhető. Ez történt az Nvidia esetében, elképesztően szerencsés helyzet helyett egy végigvezetett stratégia és világos jövőkép vezette odáig a vállalatot, hogy megkerülhetetlen eleme legyen az AI-korszaknak.
I worked at Intel on Larrabee applications in 2007. Then I went to NVIDIA to work on ML in 2008. So I was there at both places at that time and I can say:
— Bryan Catanzaro (@ctnzr) December 20, 2023
NVIDIA's dominance didn't come from luck. It came from vision and execution. Which Intel lacked. https://t.co/ygUJZIQWLH
Ha pedig ez nincs meg, akkor általában a rizikós projektek a kukában végzik. Akkor a Larrabee is túl kockázatosnak tűnhetett, ennek felemlegetése azonban érezhetően fájó sebeket tépeget abban a személyben, aki egyébként a projekt utolsó éveiben elhagyta az Intelt. 2021-ben azonban visszatért, és óriási lendülettel igyekszik felrajzolni azt a bizonyos víziót a cégóriás számára. Nem csodálkozunk a lelkesedésén, hiszen 18 évesen került az Intelhez, és az első szakasza 30 éves hosszúságban mérhető. Egyelőre úgy tűnik, hogy megvan a kellő stratégiai nézőpont is, de még nagyok sok tranzisztornak kell legördülnie a gyártósorokról ahhoz, hogy az Intel a jövő technológiáinak terén magabiztos szereplővé váljon.
